Békát nem pazarlunk el!
Ritka ronda időjárás fogadott minket múlt pénteken Palaváron: kegyetlenül fújt a szél, hol jobban, hol kevésbé esett az eső, és úgy két óránként lecsapott egy zivatar is, dörgéssel-villámlással, ahogy azt kell... Mondjuk március első felében korainak tartottuk, de ez jutott. Szerencsére egyikünk sem ázott ronggyá (nem egyszerre értünk fel), és fél kilenc felé már egész tűrhető volt az eső- és szélhelyzet is.
Ekkor vette észre Tibi A Békát a teraszon! Szerencsére volt nálam telefon, így a jószág személyiségi jogaira és beleegyezésére fittyet hányva készítettem róla néhány képet és egy tragikus minőségű videót.
Tibi kapásból elnevezte Zsoltinak, amúgy erdei béka, hivatalos megszólítása rana dalmatina, Magyarországon gyakorinak számít, de mint minden hüllő és kétéltű hazánkban védett.
Jellemzően tölgy- és bükkerdőkben él, leginkább éjszaka vadászik az avarszinten rovarokra, férgekre, meztelencsigákra. A hímek ébrednek korábban a téli álomból, márciusban (ha az időjárás is úgy gondolja) már teljesen normális dolog összefutni vele, csak nekünk nem adatott még meg ez az élmény eddig.
Zsolti igen termetes példány volt, az átlagos 6-8 cm-es nagyságot kis túlzással széltében lehozta, nem is haladt akkora ugrásokkal, mint amire a fajtája képes. Nálunk 40-50 cm-re rugaszkodott el azokkal az izmos, hosszú hátsó lábaival, de a sportosabb társai másfél-két métert tudnak ugrani, ezzel simán rekordernek számítanak a békák között.
Zsoltink valószínűleg már párkeresőben van: szüksége lesz egy (vagy több) Zsuzsira és valamilyen tiszta vízre - akár időszakos tavacskára -, ahol a 400-2000 pete fejlődésnek indulhat. Az apróságok május végén-júniusban békaként hagyják el a vizet, amit legközelebb saját család alapítás céljából keresnek fel, addig vígan elvannak a sűrűben.
Zsolti beleegyező nyilatkozatát nem kértem ahhoz sem, hogy a Börzsöny élővilága zárt csoportban megosszam a fotóját, komótosan battyogott odébb, szerintem nem érdekelte ez az egész fotózás, cserébe az a megtiszteltetés ért, hogy a héten a csoport borítóképének állították be a portréját.
Rögtön eszembe jutott róla egy 30 x évvel ezelőtti békás sztori. Lehettem úgy négy és fél éves, amikor kerti buli volt nálunk, tűzrakással, bográcsozással és sok alkoholt fogyasztó felnőttel, gyerektársaság nem igen akadt, és ezt én annyira nem bántam. Ahogy a nagyok kezdtek belemenni az estébe, Nagymamám kiadta a figyelmeztetést, hogy nekem lassan pizsama osztás lesz, még egy kicsit kint maradhatok, de aztán jön a "pisilni-fogat mosni-lefeküdni". Mondanom se kell, hogy hallgattam volna még a felnőttek cifra káromkodással tűzdelt beszélgetését, de sejthető volt, hogy előbb-utóbb be kell mennem.
És ekkor találtam meg A Békát a kerti csapnál!
Szép, kifejlett kecskebéka volt (ezt Apukám fejtette meg nekem, utólag), nyilván meg akartam fogni.
Sikerült is, de csak két kézzel tudtam átérni. Ahogy ott nyeldekelt és nézett a csillogó szemeivel, az jutott eszembe, hogy
"Egy ilyen szép Békát kár lenne elpazarolni!"
Mivel épp szegény Mama volt a közellenség a közelgő takarodó miatt, úgy gondoltam, Neki szerzek egy kis meglepetést. Valahogy beosontam a szobájába, felhajtottam a gyapjúplédet és a paplant, majd elhelyeztem a A Békát az ágyban. Gondosan be is takartam, amennyire tudtam eltüntettem a nyomokat, és belejelentkeztem Mamánál, hogy álmos vagyok, aludni szeretnék.
A mai napig nem értem, hogy nem fogott gyanút: ha nem voltam beteg, sosem voltam nagy alvó, a délutáni alvást érdeklődés hiányában kb. két éves koromtól hanyagolni kellett.
Lényeg a lényeg, a fenti lefekvési szertartást követően vártam a hatást...
Szolid 3 zárt ajtó választott el Mamától, de a visítást így is hallottam!
A sztori utóéletére nem emlékszem, szerintem Apukám sírva röhögött, és Ő vitte ki A Békát vissza az udvarra a vendégtársaság harsány vidulása közepette...
Valamilyen oknál fogva rögtön tudta mindenki, hogy Őkelme nem önszántából mászott be a Mama ágyába. Feltételezem, volt egy (újabb) kiselőadás arról, hogy nem viszünk be állatot a házba, de komoly következményei nem voltak az esetnek...
Szegény Mama azért biztos aggódva készült lefekvéshez egy darabig!
A gondolat és az érzés a mai napig él: egy szép békát kár elpazarolni, legalább a képét érdemes megosztani valahol!