A Szotyi-Kommandó
Ez az első komoly(abb) madáretetős szezonunk, így a vége felé szeretném megmutatni, kik látogattak meg minket az ingyen kaja miatt.
Amit a madáretetésről, madárbarát kertről tudni kell, azt Orbán Zoltán (ornitológus, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője, a "Madárbarátok nagykönyve", "Madármegfigyelők kézikönyve" szerzője) már összefoglalta, íme:
A madárbarátok két táborba sorolhatók, ami az etetést illeti: van, a "ha elkezdtük, nem szabad abbahagyni" csoport, illetve "a madár nem hülye, ha nincs feltöltve az etető, máshol keres táplálékot" nézetet vallók. Én ez utóbbiakkal értek egyet, nem hiszem, hogy az üres etető mellett fognak halomra halni a kis tollasok, és nem próbálnak meg máshol eleséget találni. Ha nem lenne igazam, vígasztal a tudat, hogy a környéken még legalább ketten-hárman etetnek folyamatosan, légvonalban röhejes távolságra, így valahol mindig van valami ehető. Persze az idei viszonylag enyhe tél volt, és korán indult a tavasz, ennél keményebb időjárási viszonyok között mi is komolyabban vennénk a dolgot.
Palaváron egyszerűen nem tudunk annyi magot, cinkegolyót kint hagyni, ami ne fogyna el vasárnaptól péntekig, így minden hétvégén újrakezdjük a dolgot. Ahogy megérkezek, már teszem is ki a golyókat, töltöm fel az etetőt fekete szotyival, és igyekszem az itatót is karbantartani, arra is nagy szükség van. Általában kell kb. fél óra, mire egy élelmes észreveszi, hogy ismét üzemelünk, és ahol egy madár elkezd enni, oda perceken belül megérkeznek a többiek is. Nem tudom, hogy adják le a riadóláncot, de működik, és szerencsére egyre hosszabbak a nappalok, így tovább lehet lesni, mi történik az etető körül.
Általában ez:
Akkor nézzük kicsit részletesebben!
Barátcinege, a bátor
A barátcinegék szoktak először megjelenni feltöltés után az etetőn, sőt múlt vasárnap reggel, amikor hét körül kitámolyogtam a teraszra, egy bátor példány hangos csipogással és a tálca hűlt helyén való topogással adta tudtomra, hogy itt az ideje a reggelinek... (előzmény: előző este esett, ezért eltettem az etetőt, hogy ne ázzon szét teljesen éjszaka). Ha fotózok vagy videózok, akkor sem száll inába a bátorsága, ott lebzsel körülöttem, jó, hogy a fejemre nem száll rá.
Ismerős kérdezte, hogyan tudom megkülönböztetni a barátcinegét a kormosfejűtől? Itt is elmondom: alap esetben sehogy.
Három kapaszkodóm van: a kormosfejű nem hallatja azt a csúzlilövésszerű hangot, amit a barátcinege, mi pedig gyakran halljuk ezt a hangot a palavári cinkéktől.
Az MME elterjedési térképe alapján ezen a környéken a barátcinege a jellemző, kormosfejűt láttak ugyan, de az Északi-középhegységben és Nyugat Magyarországon elterjedtebb, költeni is ott szokott.
A "Börzsöny élővilága" csoport szakértői és az iNaturalist tagsága sem javította a képek alatt meghatározást, így szerintem barátcinegéink vannak. (Amúgy egy vicc ez az egész, 1897-ben különítették el a két fajt...)
Csuszka, a felhamozó
Szintén a bátrabb etetőlátogatók közé tartozik, nem csak a jellegzetes cincogó hangja árulja el, hogy érkezik, hanem az átlagnál hangosabb landolása is, amiben szerepe lehet a madár méretéhez képest nagy lábának, amin félkörben görbült, tűhegyes karmok vannak. Ezek segítik, amikor a fatörzseken, ágakon kúszik, sok esetben fejjel lefelé - ebben még a harkályoknál is ügyesebb.
Az etetőre történő becsapódással pár pillanatra elrebbenti a többieket, de a fajtársain kívül mást nem üldöz el szándékosan. Két pár jár hozzánk: a "mieink", ők valahol a ház mögött fészkelhetnek, egész évben látjuk-halljuk őket, meg a "szomszédok" akik mindig a Kalyiba felől érkeznek. Ha a tálcán találkoznak össze, rögtön balhé van: a "mieink" módszeresen elkergetik a "szomszédokat", akik vagy megvárják, hogy a helyiek elröppenjenek pár szotyival a csőrükben, és utána újra próbálkoznak egy közeli fáról, vagy a házhoz közelebb eső golyókból kezdenek el csipegetni.
Ha van szotyi, a csuszkák szinte egész nap itt lógnak, a felcsippentett magok egy részét eldugják ínségesebb időkre, amúgy beléjük se férne annyi, amennyit elhordanak... (egész évben raktároznak, nemcsak ősszel a télre való felkészülés jegyében).
Tibi idén ismerkedett meg velük közelebbről, eddig csak a jellegzetes riasztó hangjukat ismerte, el is nevezte őket "lézercsirkének". Az egyik ismerősünk "Star Wars-madárnak" hívta, míg meg nem tudta a valódi nevét. Mindkét újkeletű népi név találó, aki hallott már csuszkát riasztani, tudja mire gondolok... :-)
Kék cinege, a harcias
Kicsi, hangos és harcias, de szeretjük. Az etetőn nem agresszív, ugyanúgy egy szotyit visz el, mint a többi cinege. Alapvetően a cinkék mind állati eredetű táplálékot fogyasztanak (hernyók, pókok, lószúnyogok stb.), csak télen fanyalodnak rá a magvakra, azon belül is leginkább a fekete szotyira... Csőrük ennek megfelelően nem a magvak bontogatására specializálódott, ezért van az, hogy az etetőről csak egy-egy szotyit kapnak fel, és elrepülnek vele valami olyan helyre, ahol a lábaik közé fogva addig ütögethetik a csőrükkel, míg ki nem tudják szedni belét (Nálunk ez az etető mögötti bokorcsoport, élmény nézni és hallgatni, ahogy dolgoznak a szotyikon).
Ha már szóba került, ez a "módszer" az oka annak, hogy a cinegék nem ülnek be az etetőbe, mint a kifejezetten magevő madarak, és innen ered a tévhit is, hogy pl. a verebek "elkergetik" a cinegéket.
A kék cinegék szoktak trükközni: megvárják, míg egy másik cinke kemény munkával feltöri a magot, és akkor letámadják, hogy elszedjék a már ehető szotyit. A golyókat ők látogatják legsűrűbben, sőt meg is védik, ha más odamerészkedik. Ezt főleg az őszapók sínylik meg, ahogy megérkeznek, rögtön ott terem akár a semmiből is egy kék cinege, és megpróbálja elzavarni őket. Általában sikerül neki, de szerencsére nem egy golyót szoktunk kitenni, így az őszapók is tudnak csipegetni.
Széncinege, az óvatos
Ők vannak a legtöbben, de meglepő módon nálunk ők a legóvatosabbak. Mintha egy láthatatlan karmester vezényelné őket, úgy jönnek szépen sorban a tálcára, majd vissza a bokrok közé. Egy bátrabb példány kiül a legszélső ágra, majd elrugaszkodik, és mint a villám eloroz egy szotyit, aztán már úton is van vissza sűrűbe. Közben a következő felkészül a bokor szélén. Néha előfordul, hogy többen érkeznek egyszerre, de aztán újra kezdik a sorbaállást a "kifutó pálya" szélén.
Meggyvágó, az uralkodó
Meggyvágók: a nehéztüzérség.
Ők tényleg csak akkor jönnek, ha nem vagyunk a közelben, de ha már lent vannak, pillanatok alatt uralmuk alá hajtják az etetőt. Elsősorban magvakat fogyasztanak, azokból is a keményebbeket (vadcseresznye, galagonya, juhar, kökény és kőris), a név nem véletlen, a meggymagot is képesek feltörni, ami azért komoly csőrerőt jelent "akár 50 kilogrammnak megfelelő nyomóerő kifejtésére képes".
A kemény magvakon kívül a napraforgómagot is szeretik, ilyen technikával és sebességgel szotyizni én még madarat nem láttam. Ha megérkeznek, pár perc alatt kitakarítják az etetőt, helyben fogyasztanak, csak a rengeteg üres héj jelzi, hogy arra jártak.
Az apróbb látogatók tartanak tőle, nehogy odavágjon nekik azzal a félelmetes csőrével, de azért próbálnak ellopni egy-egy szem szotyit, amikor a meggyvágó nem figyel. A nagyobb balhé akkor szokott kitörni, amikor egy saját fajtársuk közelíti meg a tálcát. Egymást kőkeményen támadják, a vége általában az, hogy egy példány marad az egész csapatból az etetőn, amíg nem jön egy még harciasabb.
Szerencsére a telefon és az állvány nem zavarja őket annyira, mint az emberi jelenlét, így sikerült egy pár jó felvételt készíteni a csatározásukról. Íme:
A pintyfélék közül csak ők látogattak idén minket, süvöltőt szoktunk még látni / hallani, de ők eddig csak az itatót vették igénybe.
Van viszont két gyakran visszatérő faj, akiknek a szotyi túl nagy falat lenne, mégis időről-időre feltűnnek Palaváron:
Az aprónép, akik nem szotyiznak
Az őszapók cirregését már messziről meg szoktuk hallani, pár pillanat múlva el is lepik a cinkegolyókat. A csőrük még a kék cinegéjénél is kisebb, így nem próbálkoznak a magvakkal, inkább a faggyúba kevert törmeléket csipegetik. Igazán jó fotókat még nem sikerült készítenem róluk, pedig nagyon bizalmasak, a zaklató cinkék elől szívesen menekülnek a teraszhoz legközelebbi golyókra, így akár másfél méterről is csodálhatjuk őket.
Rajtuk kívül a sárgafejű királykák jönnek gyakran, nem elég, hogy Magyarország legkisebb madarai, egy pillanatra sem maradnak nyugton. A golyó előtt való pózolás csak elterelés, mivel ők csak és kizárólag állati eredetű táplálékot fogyasztanak, nekik még a cinkegolyó csipegetése is meghaladja a képességeiket, így inkább a tuján és a terasz szélén bogarásznak.
Készült még egy válogatás a lassított feltételekből, ezekből nem tervezek túl sokat felvenni, mert iszonyatos adatmennyiséget foglalnak le.
Pár szó még a madarak méreteiről. Elfogadom, hogy a tudományos munkák és ismeretterjesztő oldalak fontosnak tartják leírni centiben a madarak hosszát, szárnyfesztávolságát, és megadni a súlyukat grammban. Az én hozzáállásom inkább Saint-Exupéry-s: nem érdekelnek a számok! A cinegék közül talán a széncinege a legismertebb, ha őket veszem alapul, akkor a barátcinege és a kék cinege is kisebb. Az őszapók próbálnak csalni azzal a feltűnően hosszú farokkal, de persze ők is jóval kisebbek, mint egy széncinege. A csuszka nagyjából háziveréb méretű, a meggyvágó nagyobb és testesebb. A sor a végtelenségig folytatható...
Megjegyzem: a normálisabb határozók, weboldalak - a számadatok feltüntetése mellett - hasonlóan járnak el. Ha azt írják pl. a süvöltőről, hogy "a verébnél valamivel nagyobb", az szerintem többet mond, mint a 14-17 cm testhossz, 22-29 cm szárnyfesztávolság meg a 16-38 g súly...
És végül ezzel a videóval zártuk a szezont, persze volt felháborodás, hogy nem került vissza a feltöltött tálca a helyére, még most március vége felé is benéznek, hátha kikerül még valami...
Legközelebb az itatóról hozok majd felvételeket, reméljük más fajokat is be tudok majd mutatni.